Leila vagyok, 7 éves angol szetter. A mostani gazdáim szeretnek, jó ételeket ehetek és meleg lakásban alhatok. Ez azonban nem mindig volt így. Pár hónapja teljesen másképp volt.

Egy tenyésztőnél születtem 6 testvéremmel együtt. Egy szép napon értem is eljöttek leendő gazdáim. Nem sok időbe tellett, amíg megszerettem őket, minden szép volt és jó…

Egy panellakásban éltünk, rengeteget játszottunk és nagyon sokat sétáltunk. Ám egy napon, 13 hónapos koromban minden megváltozott…

2003. szeptember 6.

A reggeli kocogás után Márti és Roli gazdám ismét munkába siettek. Éreztem a közelgő bajt, hiszen hetek óta nagyon feszült volt a légkör. Sokat veszekedtek, és Márti nagyon sokat sírt. Látszott, hogy valami bántja őt. Ilyenkor mindig odabújtam hozzá, a fejem az ölébe hajtottam. Ettől szinte mindig jó kedve lett, azonban pár napja már ez sem segít. Csak lemondóan megvakargatja a fejem búbját, vagy csalódottam eltol magától, és folytatja a házimunkát.

Tegnap idegenek voltak nálunk, és egy új, sárga bőrkanapét hoztak. Ahogy birtokba akartam venni, Roli kiabálni kezdett, majd jött az újságtekercs… Érthetetlen, hiszen a régi kanapén mindig helyet kaptam. De most nem lát senki, most végre tanulmányozhatom ezt a furcsa darabot. Nagyon jó az illata… élvezem amint a fogaim belesüppednek az ülésbe, és én szépen lassan szétszedem…

A gazdáim is hazaértek, boldogan üdvözlöm őket. Mikor meglátják a művemet, szörnyen mérgesek lesznek. Már bánom, amit tettem. Márti ismét sír, Roli megint kiabál. Este Roli visz le sétálni. Engedelmeskedek neki, minden apró rezzenését figyelem. Ez is kevés, csakegyhangúan bámul maga elé, majd hazamegyünk. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez az utolsó estém velük…

Szeptember 7.

Korán reggel indultunk sétálni. Ismét nagyon furcsa volt minden. Márti beszélt hozzám valamit, amiből nem sokat értettem, és megint csak sírt és sírt. Éreztem, amint a könnyei a bundámra csöppennek. Megnyalogatom az arcát, próbálom vigasztalni, hátha ez a tegnapi alkotásom eredménye… szégyellem magam.

- Ne félj, jó helyed lesz. Majd valaki hazavisz, aki többet tud törődni veled, mint mi.

Ezek voltak Márti utolsó szavai hozzám. Az utcán Roli nem engedett el a pórázról. Végig komor és szigorú maradt. Amikor játszani próbáltam vele, nem hagyta magát.

-Nem Leil, most nem! Sietünk. Gyere!

A kocsihoz mentünk. Nagyon megörültem. Naív és tapasztalatlan voltam.

Utunk egy zöld kerítéses épülethez vezetett. Kutyák ugatása hallatszott. Rosszat éreztem. Húztam magam a kocsihoz, vissza, vissza! Roli viszont nem engedett. Bementünk. Rengeteg kutya a rácsok mögött. Némelyik acsarkodva ront a rácsnak, némelyik riadtan húzódik vissza. Itt a vég, gondoltam, és pár perc múlva már én is egy kis ketrecben találtam magam.

Nem értettem, hogy mi történik. Szörnyen csalódott lettem, de nem hittem el, hogy gazdáim csak úgy itt hagyjanak. Ez lehetetlen! Leültem a rács elé és vártam. Csak csöndben nézelődtem, és vártam, hogy az ismerős arcok feltűnjenek és hazavigyenek. De sok idő telt el. Rengeteg idő. És ők sehol. Ahogy sötétedett, egyre jobban féltem. A hideg fal mellé húzódtam a leghátsó zugban. Ételt hoztak. Nem fogadtam el. Nem! A gazdáim értem jönnek…ennél jobbat érdemlek! 

Szeptember 8.

Tegnap éjjel alig aludtam. Folyton gazdáim és az érthetetlen távozásuk járt a fejemben. Csalódott voltam és szomorú. Csak meghúztam magam a sarokban, és halkan nyöszögtem. Vártam, talán Ők azok, talán értem jönnek és hazavisznek. Hiába… Nem kellett sokat várni, mégis örökkévalóságnak tűnt, amíg valaki megállt a ketrecem előtt. Hozzám beszélt.

- Hé kutyus! Gyere ide!

Boldogan ugrottam oda hozzá, elfelejtve minden sérelmemet. Bevetettem minden bájomat. Sikerrel jártam, hiszen kis idő múlva már kifelé ballagtunk a telepről. Nagyon boldog és hálás voltam. De sajnos a jövőt nem láthattam előre…

Nem sokat autóztunk, majd egy házhoz értünk, ahol két gyerek várt minket. A végállomás viszont nem ők, hanem a hátsó udvar volt. Egy elkerített helyre vitt, ami az udvar egy eléggé elzárt része volt. Mikor bevitt leszedte rólam a pórázt és elment. A kutyaházból egy hasonszőrű, nyakigláb, vörös foltos szuka jött elő. Fél éves lehetett. Nem sokat tévedtem, a  hetedik hónapját taposta. Barátságos, kedves, ám félénk természet volt.

Elmondása szerint ő már 4 hónapos kora óta ennél a családnál él. Keveset foglalkoznak vele, épphogy etetik-itatják. Örültem a társaságának, de nem értettem ezt az új helyzetet. Sötétedés előtt megjelent a kerítésünk előtt a férfi, aki elhozott a telepről. Ételt hozott. Húsleves és borsófőzelék összeöntve. Társam egy pillanat alatt elfogyasztotta, én viszont bambán álltam az élelem előtt. Tápot, és húst kaptam egész eddigi életem során. Undorral, de megettem a kosztot, rettentő éhes voltam. A szállással szintén gond volt. Egyetlenegy kutyaház. Szorosan összebújtunk, összehúzódtunk amennyire csak lehetett, nagyon kényelmetlen volt.

-Még mindig jobb, mint a telepen, gondoltam és elaludtam.